19. Fejezet

Itt is lennék a folytatással, remélem tetszeni fog. Örülnék pár kominak, jöhet hideg-meleg.
Jó olvasást!! xx.

*Louis szemszöge*

Egyenesen hazarohantam Lanától.
Nem értettem, miért csináltam ezt, hiszen ez nem én vagyok. Mindössze, csak féltékeny vagyok, erre a Jared gyerekre, egyszerűen összetört, ahogy Lanus Eleanornak áradozott Jaredről.
Egyáltalán, hogy tudtam szemrebbenés nélkül egy ekkora hazugságot a fejéhez vágni? Én szeretem Lanát, ez nekem amolyan szerelem első látásra dolog.
Idegesen járkáltam nappalimban, egyre csak jártam a köröket. Tekintetem megakadt Eleanorral közös képemen, hosszú léptekkel odasiettem, kezembe vettem, pár pillanatig néztem El tökéletes vonásait, majd erőből földhözvágtam a kis keretes képecskét. Hatalmas csattanással földet ért, hatalmas karcolást okozva a sötétbarna parkettának, az üvegszilánkok össze vissza szaladgáltak a földön.
Nem érdemlek meg senkit, egy szemét állat vagyok.
Úgy döntöttem lefekszem, hátha ez csak egy rossz álom.
Fészkelődtem, forgolódtam, újra és újra átrendeztem ágyneműm, de nem bírtam elaludni. Narancssárgás fények, kezdtek beszűrődni az ablakon, hajnalodott.
Feltornáztam magam törökülésbe, részletesebben szemügyre vettem a pókhálót a sarokban.
- Hogy lehetsz ekkora hülye? Ahelyett, hogy itt ülsz, esetleg bocsánatot is kérhetnél. - suttogta egy belső hangocska.
Komolyan kezdek becsavarodni.
Hirtelen ötlettől vezérelve a nappaliba siettem, egy rakat rajongói levél volt, amit már elolvastam, a következő adag a postaláda mellett várakozik. Ettől talán elkalandozok és felvidít egy kicsit. Felvettem a postaláda melletti zsákszerűséget, amiben a rajongói leveleim pihentek. Kivettem a postaládából is ott csak pár levél foglalt helyet.
Az elsőt kinyitottam, valami Sasha írta, hangosan olvasni kezdtem, közben befelésétáltam.
- Kedves Louis! Meg szeretném neked köszönni, hogy megváltoztattátok... Bla bla bla.. Nem ez a legnagyobb bajom. - mérgesen kiejtettem kezemből a levelet. Szépen leszállingózott a földre.
A kanapén kényelmesen elhelyezkedtem, kinyitottam a következőt, rózsaszín papírra volt írva, bele sem olvastam, csak félre tettem, ugyanígy cselekedtem a következő levelekkel is, de megakadt a szemem egy hófehér címezetlen borítékon. Furdalta az oldalam, vajon mi lehet benne. Elngedtem a csábításnak, kinyitottam a levelet. Kétszer is végig kellett olvasnom, mire felfogtam ez mit is akar jelenteni.

Louis. Sajnálom. Legjobban azt szégyellem, hogy megvoltam győződve arról hogy szeretsz, tudod még mindig azzal nyugtatom magam, nem gondoltad komolyan. Azt várom, mikor esel be az ajtón kisfiúsan vigyorogva és közlöd, csak vicceltél. De nem teszed.
Azt sajnálom legjobban, hogy a világon vagyok, megnyugtatlak, ez nem lesz így sokáig, bizonyára mikor te ezt olvasod én már nem leszek.
Meg szeretném köszönni azt a sok szép emléket, amit tőled kaptam. De egy valamit ne felejts el, én szeretlek és mindig is szeretni foglak!
Szeresd Eleanort, vigyázz rá, nehogy elveszítsd. Sok boldogságot!
Szeretlek. Lana xx.

Könnyeim patakként keztek áradni, ököllel egy óriásit csaptam a bőruzatba, szegény kanapé.
Gyorsan magamra kaptam a cipőm, nem törődve semmivel, tárva nyitva hagytam mindent, majd őrült tempóra kapcsolva futásnak eredtem Lana háza felé.
Leírhatatlan dolgok cikáztak fejemben. Nem hiszem el, életem legfontosabb személye öngyilkos lenne, értem? De én ezt nem akarom, csak a karjaimban érezni.
Térdeim meg-megremegtek futás közben, eszembe jutott, miért nem kocsival jöttem.
Abba bele sem gondoltam mi fog rám várni ott, Lana azt írta mire olvasom ő már nem lesz, lehetetlen, el sem tudom képzelni, nem halhat meg, abba én belehalnék.
Mire számítsak ha odaérek?
Nem kellett sokat gondolkoznom a lehetőségeken. Befordultam a sarkon és ha lehet még őrültebb tempóban kezdtem futni. A szívem őrületes tempóban kalapált, de nem tudtam eldönteni a futásnak köszönhetem vagy az izgalomnak.
Már láttam is uticélomat, a házba mindenhol égett a villany, az ajtóhoz trappoltam, de zárva volt. Jobb ötlet híján, fogtam egy nagy követ a díszkertből. Megfeszítettem izmaim, amilyen erősen csak lehetett az ablaknak csaptam. Az ablak hatalmas csörömpöléssel betört, gyorsan bemásztam rajta. Adrenalin szintem az egekbe emelkedett. Izmaim feszültek, a szívem kalapált, forró bőrömön, pedig friss verejték csillogott. Sorba az összes szobába benyitottam, sehol semmi.
- Lana! - kiabáltam kétségbeesetten, többször is megismételtem, de semmi válasz.
Az emeleten is bejártam a szobákat, Lana szobájában sem volt.
Halk suttogásra lettem figyelmes.
- Szeretlek Louis. - suttogta elhaló hangon Lana
Egy hangos koppanást hallottam,amit egy halk felszisszenés követett. A hang irányába kezdtem futni, a fürdőbe. A látványba bele facsarodott a szívem. Lana a földön feküdt, egy hatalmas vértócsa terült el alatta, vágások a kezén, a földön az ÉN borotvám hevert véresen.
Egy pillanatig sem tétlenkedtem, a földre rogyva rázogattam Lanát, hallottam halk légzését. Ebben a pillanatban hálát adtam az istennek. Előkotortam telefonom, nyomkodni kezdtem, kezem véres foltokat hagyott a kijelzőn, fülemhez emeltem. Elmondtam a mentősöknek mi történt, lediktáltam a címet, majd gyorsan letettem. Telefonommal mit sem törődve az egyik sarokba vágtam.
- Lana, hallasz engem? - hangom remegett, borzalmasan sírtam. Nem éreztem cikinek, hogy sírok, most életem szerelméről van szó, nem pazarolhatom arra az időmet, hogy ezen gondolkozom - figyelmeztettem magam.
Lana szőkésbarnás haját simogattam.
- Nem hagyhatsz itt Szerelmem. - suttogtam folytott hangon - Lana, én szeretlek, nem hagyhatsz itt. - élettelen kis kezeit a tenyerembe kaptam, majd szívemhez szorítottam - Hallod ezt? Ez csak érted dobog.
Lehunytam a szemem, csak vártam. Ajkaimat övére tapasztottam, hátha valamilyen reakciót kiválthatok belőle, de semmi.
Előhalásztam zsebeimből az összes zsepit amit rejtett, Lana sebeihez szorítottam, elállítva a vérzést.
Lentről hangos zajokat hallottam, a mentősök.
- Kérem Uram, áljon félre had lássuk el! - utasított az egyik mentős.
Abban a pillanatban teljesítettem kérését.
Szörnyű volt végignézni, ahogy Lanust a hordágyra teszik és lerohannak vele a mentőautóba. Szó nélkül követtem őket, könyörgő tekintettel meredtem a mentőorvosra.
- Ön is jöhet.
- Köszönöm. - egy icipicit jobban éreztem magam, most legalább biztos kezek közt van.
Az út alatt ellátták Lanát, vérátömlesztésre volt szügsége, de a mentőautóban nem volt nullás vér, zacskózva. Azonnal felajánlottam, majd én adok neki.
Félrenéztem, éreztem ahogy a tű belefurődik a bőrömbe. Kemény arccal bámultam ki a fejemből, a fájdalom legkisebb jelét sem mutatva. Gyorsan levették a vért és már ment is Lanába. Bevallom egy kicsit gyomorforgató látvány volt.
Halk fékezéssel, megállt az autó, ajtajai azonnal kivágódtak, Lanát kiemelték a mentőből. Futólépésben kellett rohannom a hordágyat toló orvosok után.
Lana az intenzíven kötött ki, pedig semmi mást nem csinált, csak én mindent tönkretettem. Ha Lana véletlenül nem élné túl, bele sem merek gondolni mi történne velem, azt hiszem utána mennék, hogy együtt megoldjuk a problémát, a túlvilágon.
A kis kórházi váróban idegesen sétáltam, fejemet fogva, egy kedves kis nővérke közeledett, melleit látványosan kipakolta, de jelen pillanatban nem igazán tudott izgatni.
- Szia! - vigyorgott szélesen
- Helló. - mondtam érzelemmenteses hangon, gesztusát nem voltam képes viszonozni.
- Megkérdezhetem mi a gond?
Hangosan kifúlytam a levegőt, kedvességével kezdett kibillenteni higgadtságomból.
- A barátnőm van bennt. - adtam a tömör választ.
- Nyugodjon meg, már stabilizálták az állapotát.
Szemeim megteltek könnyekel, de ezúttal az öröm könnyei voltak.
- Köszönöm. - suttogtam, a nővérhez indultam, majd szívből megöleltem.