20. Fejezet

Halihó! Itt a következő fejezet, remélem elnyeri a tetszéseteket, jobban, mint az előző. Örülnék, ha mondjuk hagynátok egy kicsi jelet magatok után, mondjuk egy kommentet vagy egy pipát. :)
Jó olvasást!! xx.

Lanánál még mindig az orvosok "tevékenykedtek", ennek köszönhetően nem tudtam hozzá bemenni. A várótermi székek egyikében foglaltam helyet, viszonylag kényelmesen elhelyezkedtem, pár perc néma csend után, a készülőben lévő dalunk ritmusát kezdtem halkan dobolni a combomon. Még ez sem tudta elterelni a figyelmemet Lanáról.
A zsebem legmélyebb részeiből előkotortam a levelet. Kicsit megviselt volt szegényke, gyűrődések borították az egész felületét, a szélén egy elkenődött vérfolt is díszelgett. Újra és újra végigolvastam, legszívesebben ordítoznék, de ez egy korházi váró, inkább kultúrált zokogásba kezdtem.
Egyre jobban zavart, hogy Lanus azt írta "sok boldogságot", jelen pillanatban, nem akarok boldog lenni, főleg nem Eleanorral, Nélküle.
Arcomon egy kósza könnycsepp folyt végig, inkább lehajtottam a fejem, szégyenemben legszívesebben elsüllyednék, hisz minden Miattam történt. Miattam. Jobban szemügyre vettem a járólapok mintázatát, amit dizájnos helyett gusztustalannak tartottam.
Két magassarkú tipegett elém. Fel sem néztem, elvégre is ki kiváncsi rám, amikor minden miattam van. Egy másik cipő kopogását is hallottam, de azt távolodni.
- Khm.. - köszörülte torkát.
A hangjára hirtelen felkaptam fejem, de előtte gyorsan letöröltem az arcomat borító folyadékot.
- Eleanor. - mondtam meglepettségemben, persze már csak ő hiányzott.
Két lépéssel közelebb került hozzám, majd egy nagy lendületet vett kezeivel. Nagy csattanást éreztem arcomon, ez megadta az utolsó löketet, nem bírtam tovább, mint egy kisgyerek akitől elvették a játékát bömbölni kezdtem. Nem bírtam tovább, érzelmileg. Ez az egész túl sok nekem.
- Te szemétláda. - sziszegte fogai közül
- Tudom. - sütöttem le ismét szemeimet.
Figyelmen kívűl hagyta egyetértésem cifra mondandóját elhadarta, befejezésképp egy "utállak"-kal faképnél hagyott. Per pillanat nem tudott izgatni, sőt semmi sem tudott izgatni, kivéve Lanát.
Rettentően magamba zuhantam. Egyre több kérdés merült fel bennem.
"Vajon honnan tudta meg? Esetleg Kate mondta el neki? Nem biztos, hogy nem."
A falnak döntöttem a fejem és a gondjaimmal álomba merültem.
Álmaimban végre eggyütt lehettem Lanával. Egy repülőn ültünk és valami hülyeségen nevetgéltünk, felbosszantva ezzel a többi utast. Nevetésünket lezárva édes csókban fortunk össze és az egész repülőgép tapsban tört ki. De később kiderült, hogy a taps a pilótának szólt, mert épségben leszált a gép.

*Lana szemszöge*

Az utolsó emlékem az, hogy Louis arca kirajzolódik előttem, majd teljes sötétség. Nem tudom meddig lehettem öntudatlan. Egy kemény 'gödrös' ágyban fekszem, pár ember már kifeküdte előttem. Nem tudom kinyitni a szemeim, nincs elég erőm hozzá, pedig már egy ideje próbálkozom. A karom tele van tűkkel, ami elméleteim szerint, valami csöveket tartott meg. A fejem rettenetesen sajgott. A végtagjaimat nem éreztemm annyira, hogy megtudjam mozdítani. Összegezve elég ramaty állapotban voltam.
Az egyetlen jó dolog, hogy egy édes hang időnkén suttog nekem, mindig bocsánatot kér mindenért. Egyáltalán nem ilyennek képzeltem el a menyországot, sokkal kényelmesebbnek és vidámabbnak.

Ajtócsapódás riasztott fel emlékeim tengere közül.
Halk dobogással mellém lépkedtek. Nem tudom pontosan hányan lehettek.
- Még így is gyönyörű. - állapította meg egy rekedtes férfihang. Nagyon ismerős volt a hangja, de túlságosan régen hallottam már, hogy megtudjam mondani kié.
- Mindenhogyan szép. Csak kár, hogy egy csődtömeg vagyok és mindent elbasztam. - a sírás határán állt. Legszívesebben kiabáltam volna, hogy ne sírjon, nem csődtömeg, de akárhányszor is próbáltam ajkaimat formálni, meg sem mozdult, semmilyen hangot nem sikerült kiadnom. Végig kellett hallgatnom, ahogy szép lassan megvigasztalják.
Legalább egy óráig benntvoltak nálam, valami Lanáról meséltek. Azt hiszem én vagyok Lana, hiszen, amiket meséltek, mindre emlékszem, velem mind megtörtént.
- Lou, mennünk kell. - szakította meg az ír akcentusú a szoba csendjét.
- Én még maradok. - válaszolt
- Okés, szia - viszhangzott négy másik ember szájából.
Halkan kisettenkedtek a szobából, ajtócsapódással jelezve, már nincsenek itt.
Egy erős kéz óvatosan arrébb tolt az ágyon. Rugónyikorgással bemélyedt mellettem az ágy, lassan befészkelte magát mellém, magunkra húzta a takarót. Maga felé fordított, átkarolt, nagy kezével köröket rajzolgatott hátamra.
Heves reakciót váltott ki belőlem, lélegzetvételeim felgyorsultak, szivem is zakatolni kezdett. A köröcskék helye libabőrösen izzott. Lehet, hogy még az arcom is kipirult.
- Lana? - úgy tűnik ő is észrevette reakciómat közelsége hatására.
Anyira akartam, csak egy kis szócskát kicsikarni magamból, de megmozdulni sem bírtam, nemhogy beszélni.
- Lana, egyet ne felejts el. Tudod akárhányszor letagadhatom neked, hogy nem szeretlek, de tudnod kell, ezt akárhányszor mondom is, hazudok. Mindennél jobban szeretlek. Bármit megteszek, csak kelj már fel. - hangjából kihallottam a tiszta őszinteséget.
Szívem, ha lehetséges még gyorsabban vert.
"Én is szeretlek!" - kiabáltam, de sajna ez csak magamban ment.
Nem tudom hogyan, de egy halvány mosolyt eleresztettem.
- Szeretlek. - meleg lehellete csikizte nyakamat, közelebbhajolt, majd lágy csókot nyomott a számra.
Sajnos viszonozni nem voltam képes.
Lassan elváltak ajkaink.
- Szeretlek. - suttogtam
Belül őrjöngtem örömömben, végre meg tudtam szólalni.
Levegővétele felgyorsult, megcirógatta a hajam, majd fészkelődni kezdett. Az ágy már nem süppedt be mellettem. Léptei egyre halkabban hallatszódtak.
Vajon, mit csináltam, hogy így itthagyott?
- Felébredt? - kérdezdte egy nyájas férfihang, az orvosom. Amikor vizsgálatokon volt bent nálam, mindig mesélni szokott. Megtudtam, hogy Kevinnek hívják és félig magyar. Sokat mesélt a családjáról. Hihetetlen mennyit tud mesélni fél óra alatt.
- Azt hiszem igen. Szeretlek. Mármint ezt mondta.
Mély öblös nevetés hagyta el a dokit.

Lassan kinyitottam a szemem. Vakító világosság fogadott, muszály volt visszacsuknom a szemem. Annyira vágytam már az otthonomra, a puha ágyamra, ahol nem feküdt előttem, legalább húsz beteg ember.
- Lana. - Lou kis kezeimet gyengéden szorongatta - Annyira örülök, hogy felébredtél.
Elmosolyodtam. Én is nagyon örültem neki.
Szemeim kezdték megszokni ezt a 'fényes' világot.
- Haza akarok menni. - jelentettem ki - Csípi az orrom a fertőtlenítő szag.
- Hamarosan hazamehet kisasszony. - mosolygott kedvesen a doki
Magunkra hagyott minket Kevin. Tudom nem szép, hogy tegezem, de magamban úgy könyveltem el, hogy Kevin és erre a kis időre nekem Kevin is marad.
- Lana, én - kezdte, de az ajtó kivágódása félbeszakította.